„Élő népművészet” a 21. században

… minden nemzeti művészetnek örök és fő fundamentuma népének művészete, melyből nemcsak mindig fő táplálékát nyerheti el, de amelyhez mindig vissza-vissza kell térnie új meg új megújhodásért, új meg új táplálékért, hogy megtarthassa nemzeti jellegét.
Kós Károly

A magyarországi népművészetből táplálkozó tárgyalkotó mozgalom erejét mutatja, hogy az elmúlt fél évszázadban ötévente, újonnan készített minőségi tárgyakkal képes megtölteni többszáz négyzetméteres kiállítótereket. Ebből is jól látszik, hogy az alkotókedv és alkotóerő töretlen és ez minden népművészeti szakágban tapasztalható. Az alkotóknak a jelenkor számára is van mondanivalója és az általuk létrehozott tárgyak a 21. századi életmód minden területén hasznosíthatók. Mindezt fényesen bizonyította a Műcsarnokban, 2018-ban megrendezett grandiózus Kéz-Mű-Remek kiállítás is, amelynek 2500 négyzetméterén, közel ötszáz alkotó 3500 alkotását mutathattuk be. Most, három évvel később, a tizenhetedik Élő népművészet kiállításon már a legújabb termés seregszemléjét tárjuk a nagyközönség elé, hiszen a pályázaton a három éve bemutatott tárgyak nem szerepelhettek.

A népművészet jelentősége – akár történetiségét, akár területi elterjedését vizsgáljuk – kiemelkedő Kárpát-medencében, hiszen Európa más területeivel ellentétben itt az utóbbi 170 évben zajló társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok mintegy konzerválták, újraélesztették az itt élő népek hagyományos kultúráját. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy kontinensünkön kevés olyan régiót találunk ahol a népművészetben ilyen gazdagságban maradtak meg hagyományos tárgyegyüttesek. Nincs itt olyan nép, népcsoport, amely népművészetét teljes egészében elveszítette volna, sőt, napjainkig ható alkotó tevékenységet figyelhetünk meg a tárgyalkotás és az egyéb folklór-revival (népzene-néptánc-népmese-játék, stb.) jelenkori életében is. Mindez – természetesen változó intenzitással ugyan – folyamatosan kimutatható, ám időről-időre mégis bizonyításra szorul, hogy a népi kultúra hogyan gazdagítja a nemzeti kultúrát, és egyedi értékei nélkül sokkal szegényebb lenne a magyar művelődés.

Bár a népművészet felfedezése és az újjáélesztését célzó törekvések jóval korábbi időszakra nyúlnak vissza, a mai népi kézműves tárgyalkotó mozgalom és intézményrendszer meghatározó kiindulópontjának a Magyar Néprajzi Társaság és a Népművészeti Intézet Győrben 1952 novemberében megtartott tanácskozását tekinthetjük, amely új korszakot nyitott a kortárs népművészetben. A Kresz Mária főreferátumát megvitató tanácskozás határozati javaslatai között első helyen szerepelt a kormányhoz intézett előterjesztés, melyben az alkotó népművészek támogatására szolgáló szervezetek létrehozása, és az ehhez szükséges rendeletek is szerepeltek. Ehhez a tanácskozáshoz köthető a népi iparművészet fogalom bevezetése is. Ettől kezdve előbb alkalomszerűen, majd pályázati szervezésben, rendszeres időközönként került sor népi iparművészeti kiállításokra.

1953-tól a Néprajzi Múzeum – esetenként együttműködve a Népművelési Intézettel, illetve a Népi Iparművészeti Tanáccsal – több alkalommal is rendezett népművészeti tárlatokat, többek között a Műcsarnokban is. A Néprajzi Múzeum munkatársai (Balassa Iván és Domanovszky György) 1953 nyarán a Népművészeti és Iparművészeti kiállítás részeként rendezték meg a Műcsarnok hat termében azt a „nagyszabású, reprezentatív” népművészeti kiállítást, amely fele-fele arányban mutatta be a múzeumi anyagot és a kortárs népművészeti tárgyakat. Ezt a kiállítást követte a II. és III. Magyar Iparművészeti és népművészeti kiállítás 1954-ben és 1955-ben, majd Boross Marietta és Domanovszky György által 1958-ban rendezett Népi iparművészeti kiállítás a Műcsarnokban. Öt év múlva 1963-ban szintén a Műcsarnok hat termében rendeztek népművészeti kiállítást, amit ugyancsak a Néprajzi Múzeum munkatársai (Szolnoky Lajos, Kresz Mária, Fél Edit és K. Csilléry Klára) rendeztek.

Az Élő népművészet című országos pályázat és kiállítás története 1973-ban kezdődött. Borbély Jolán – aki 1972-től a Magyar Művelődési Intézet kézműves szakterületért felelős főmunkatársa volt és a Népművészeti Egyesületek Szövetségének alelnökeként is tevékenykedett – Nyíregyházán rendezte meg az első országos pályázatot és kiállítást. A rendszer nagyon jól bevált, így később különböző helyszíneken folytatódott a sorozat. Az Élő Népművészet kiállítások sorában új korszakot jelentett, amikor a rendszerváltozást követően – immár Beszprémy Katalin közreműködésével, majd vezetésével – Budapesten, a Néprajzi Múzeum Kossuth téri kiállítótermeiben mutatták be az országos pályázat legszebb alkotásait.
Magát a pályázati rendszert az az igény hozta létre, hogy az akkoriban amatőr népművészeti mozgalomként fémjelzett alkotók is szerették volna méltó pályázati fórumon megmutatni tevékenységüket, mivel addig csak a szövetkezetek számára meghirdetett szakági pályázatok léteztek. Ebben az időben nagyon különbözött a szövetkezeti és a Népművelési Intézet által támogatott alkotói kör népművészetről vallott felfogása.
A háziipari szövetkezetek főként egy-egy megyében, a tájegységi kultúrára alapozták tevékenységüket, ezeken a pályázatokon is a legsikeresebbek a matyó, kalocsai, sárközi, hevesi, hódmezővásárhelyi, debreceni-hajdúsági, somogyi szövetkezetek reprezentatív, de túldíszített alkotásai voltak. Ezzel szemben az ún. ’amatőr’ mozgalomra a népművészet archaikus rétegeinek felfedezése, a sokszínűség, az elfelejtett kultúrák – például az úrihímzés vagy a nyugat-dunántúli, gömöri és más kistájak hímzőkultúrája –, valamint az addig tabuként kezelt, határon túli magyarság tárgyi néprajzi anyagának felfedezése volt jellemző.

A kortárs népművészetben az 1970-es évektől új alkotógárda jelentkezett, akiket Csoóri Sándor szavaival a Nomád nemzedék-ként szoktak emlegetni. Ez az időszak még markánsabb különbözőséghez vezetett, hiszen a letisztult archaikus formák, sok minden mellett a kézzel font gyapjú, a festékes szőnyegek, a paraszti, hántolatlan vesszővel font kosarak, nemeztárgyak, funkcionális kerámiák, az ácsolt bútorok, díszítés nélküli fatárgyak, játszóterek végképp nem illettek a szövetkezeti tárgyalkotói felfogásba. A fiatal alkotók nagy része nem is a népművészeti zsűri elé vitte munkáit az elutasítottság miatt, hanem inkább az iparművészeti lektorátusnál zsűriztettek. Szerencsére az akkori Népművelési Intézet munkatársai felkarolták, szakmailag is támogatták a fiatalok folklór- és népművészeti mozgalmait. Így az elmúlt 50 év Élő Népművészet kiállítások anyagában is jól tetten érhető a kortárs tárgyi népművészet megújulásához köthető jelentős szemléletváltás.
A különböző álláspontok, nézetek az elmúlt 10 évben rendezett konferenciákon, szakmai találkozókon is vitákat generáltak, emellett élénk diskurzus zajlott a népművészet, népi iparművészet fogalmáról is. Egyre markánsan körvonalazódott, hogy tagadhatatlanul létezik egy kortárs, alkotóközösségeket is teremtő, a népművészetet mint ihlető forrást tekintő kézművesség, mely tudás már nemcsak generációról generációra, apáról-fiúra, anyáról lányára száll egy kisközösségen belül, hanem a revival mozgalom keretében, illetve szervezett oktatás formájában, sőt iskolákban is tanulható. E tudásátadási forma letéteményesei a Hagyományok Háza, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége, valamint az alkotóházak, kézműves műhelyek, alkotó közösségek, kézműves mesterek sokasága.
De mi is a lényege ennek a tudásátadásnak? Ahogy van anyanyelvünk, már beszélünk táncos és zenei anyanyelvről, így feltétlenül beszélnünk kell tárgyi anyanyelvről is. Ami konkrétan azt jelenti, hogy egy mai tárgy csak akkor lehet sikeres és hiteles, ha a kézműves ismeri mestersége csínját-bínját, kezében, fejében, szívében van a mesterségbeli tudás és ekkor, ismerve a tárgyi anyanyelvet kezd el olyan hiteles, táji specifikumokat magukon viselő, új tárgyakat létrehozni, melyekben már saját alkotói egyénisége is megmutatkozik.
Az Élő Népművészet kiállítás a kezdeti időkben is többszintű rendszerben zajlott: a megyei kiállításokról a helyi bírálók által javasolt legjobb alkotások kerültek Nyíregyházára, a központi zsűri elé. Az intézményi hátteret adó megyei művelődési központok megszűntével ezt a szerepet a népművészeti egyesületek vették át, régiós szinten. Idén bővült ki a gyűjtőhelyek száma Erdéllyel, az Erdélyi Hagyományok Háza megalakulásával.

Most, hogy már látjuk a teljes felhozatalt, mert lezajlott az utolsó régiós válogatás is, egyértelműen megállapítható, hogy a beküldött tárgyak mennyisége és minősége mennyire függ a központi, vagy az adott térségben zajló képzések, továbbképzések, a közösségeket mozgató szakmai vezető egyéniségek ambíciójától, eltökéltségétől, felkészültségétől, kreativitásától, nem utolsó sorban a finanszírozástól.
Összességében a mai népi iparművészeti tárgyalkotó tevékenységet bizonyos szempontból a magyar népművészet szerves, tudatos folytatásának kell tekintenünk. Ez a változás, megújulás azonban nem statikus; az alkotói indíttatás, a társadalmi környezet, a társadalmi igény és a műbírálat rendszere az adott kor követelményeinek megfelelően alakítja a tárgyalkotó folyamatokat. A 21. század elején jelentkező „népművészet” nem lehet ugyanolyan, mint egy évszázaddal, vagy akár csak 50-70 évvel ezelőtt, hiszen megváltoztak a társadalmi, gazdasági körülmények, s ezzel együtt az életmód, a szükségletek, az ízlésformáló tényezők. Mások a készítők és nem ugyanazok a felhasználók sem, nem is beszélve az alapanyagokról. Ez nem jelenti azt, hogy jelen állapotunkban nem beszélhetünk már népművészetről. A fogalom használatát kell megváltoztatni, átértelmezni, mivel olyan tárgyalkotókkal van dolgunk, akik tevékenységüket a korábbi tanulási folyamatoknak megfelelően sajátítják el, elsősorban a hagyományos tárgykészítési technikákat alkalmazzák, ezt fejlesztik tovább.
Ez a kortárs népművészet azonban nem csupán egyszerű réteg-tárgykultúra és korántsem csak esztétikai jelentősége van. Globalizálódó világunkban ugyanis az egyén identitását, nemzettudatát az anyanyelv mellett épp a gyökerekhez történő visszanyúlás, a kulturális örökség, a hagyományok, és az ehhez hasonló tevékenységek éltetik és ebben a tárgyalkotó népművészetnek is fontos szerepe van. Éppen ezért a hagyományok megőrzése, a társadalom kulturális igényei érdekében történő továbbfejlesztése alapvető állami feladat, minden (ön)kormányzati szinten. Nagyon fontos, hogy e művészeti ág jelen legyen az oktatásban, ízlés- és szemléletformáló erővel tudjon hatni a felnövekvő generációk nevelésében. Központi forrásokból szükséges támogatni azokat a kulturális, tudományos szervezeteket és civil közösségeket is, amelyek a népművészet hagyományos, és jelen korunkban élő megnyilvánulásait, tárgyi világát vizsgálják, illetve népszerűsítik.

A jelenkori globális fogyasztói szemlélet sajnos gyakran erőszakosabban, hatékonyabban terjed és hat a társadalom széles rétegeire, mint a saját kultúránk megőrzésére, kreatív továbbépítésére irányuló szándék. Kívülről érkező kulturális befolyás régebben is módosíthatta egy-egy nemzet vagy kisebb közösség saját hagyományait, de működött a közösségi szűrő, mely a kívülről jött hatásokat a maga képére formálva építette be kultúrájába. Ma, amikor minden információ pillanatok alatt elér hozzánk és ez a szűrő nem működik, sajnos az alkotók csak tudásukra, a képzésekre, és jó ízlésükre hagyatkozhatnak és a befogadó vásárló közönség még kevéssé orientált. Ezért még nagyobb jelentősége van a kézműves közösségek szakmai támogatásának és a zsűrizés rendszerének abban, hogy a hagyományból szervesen táplálkozó, azt kreatívan hasznosító, egyúttal esztétikailag és funkciójukban is magas minőségű tárgyak szülessenek. Természetesen arra is nagy szükség van – és ez sem megy a döntéshozók segítsége nélkül –, hogy a zsűrizett, igényes termékek el is jussanak a potenciális vevőkhöz. Állami támogatással újra kellene szervezni – akár a jól működő svéd, norvég, észt, finn, vagy a szlovák minta nyomán – a népművészeti boltok hálózatát, hogy a vásárlók, a hazánkba látogató külföldiek ne csak a „bóvli-népművészettel” találkozzanak. Ugyancsak eredményes lehetne, ha például a külföldre utazó hivatalos delegációk nem valami sorozatgyártott, emblémázott sablon ajándéktárgyakat vinnének magukkal, hanem a kortárs népi iparművészek alkotásaiból válogatnának ajándékul szánt míves és ízig-vérig magyar, az ország kultúráját megfelelően megtestesítő tárgyakat.

Az alkotói utak különbözőek lehetnek, de bármelyik úton is járunk, az alapok hármas követelményét mindig szem előtt kell tartani: ezek a hagyomány, a tehetség és a mesterségbeli tudás. A kortárs népi iparművészetnek továbbra is meghatározó alapja a történeti hagyomány, amely – bármely hatás érte a történelem folyamán – mindig csak a közösség esztétikai szűrőjén keresztül nyert befogadást. Napjaink népművészeti alkotásai legyenek esztétikailag nyitottak, legyenek érzékenyek az új iránt, de sohase veszítsék el a népművészeti hagyományban gyökerező értékeiket.
A harmadik alappillér a mesterségbeli tudás, a tárgy mívessége. Minden szakágnak kialakultak évszázadok alatt a kézműves technikái, melyek meghatározó jegyekkel látják el a népművészeti tárgyakat. A jövőben alkotóknak és bírálóknak továbbra is szigorúan kell ragaszkodniuk ehhez a mívességhez, mely a tárgyak értékét adja.

A 17. Élő Népművészet pályázat tárgyi anyagát megismerve maximálisan egyetértünk Kresz Máriával, aki 1977-ben írta a következőket: „A legnagyobb eredmény, hogy él, virágzik a népi iparművészet (…) Az évek során megfigyelhettük, hogy egyre több jó születik: olyan tárgyak, amelyeknek formája jó, díszítése harmonikus múzeumi tárgyakon iskolázott szemünk is megpihenhet, némelyik semmivel sem marad alatta a régi népművészet remekműveinek: szép, tökéletes, művészi. …Úgy érzem, hogy reményeink valóra váltak: volt értelme a hitnek, a 25 évvel ezelőtt [1952] tett hitvallásnak, hogy érdemes felvirágoztatni a régi kertet.”

Felemelő érzés, hogy Kresz Mária megállapításai most, a harmadik évezredben, 2021-ben is érvényesek. A XVII. Élő Népművészet kiállításon erről a nagyközönség a saját szemével győződhet meg.

Beszprémy Katalin – Szabó Zoltán
Budapest, 2021.02.27.